p!nk

Alicia Moore 1979. szeptember 8-án a pennsylvaniai Doylestownban született. Egyetlen fehér kislányként szerepelt egy fekete gospelkórusban, énekelt punkegyüttesekben, majd 16 évesen egy tehetségkutató versenyen fedezték fel tudását. Hamarosan lemezszerződést kötött vele a LaFace Records, mely BabyFace és L. A. Reid R&B kiadója.

Becenevét onnan kapta, hogy gyermekkorában nagyon gyakran elpirult, s így a társai „Pink”-nek nevezték el. Azóta Alicia ebből már megalkotta a saját védjegyét – főleg azóta, amióta barátnőivel, Christina Aguilerával, Lil’ Kimmel és Myaval előadták a „Lady Marmalade” című egykori sláger feldolgozását a Moulin Rouge főcímdalaként.

Debütáló lemezén, a „Can’t Take Me Home”-on, mely az Egyesült Államokban kétszeres platinaalbum lett, két olyan dal is helyet kapott, melyek aztán megjárták a slágerlisták élmezőnyét.

2002-ben a 22 éves hölgy stílusváltással jelentkezett, mivel vadonatúj lemezén a „Missundaztood”-on minden olyan zenei irányzatot egyesített, melyek akkori kedvencei közé tartoztak. Így a korong igen széles stílusskálán mozog: a 14 felvétel között találunk rockos, country-s és soulos felvételeket is, meg még sok minden mást… Rögtön az első dal, a groove-os, rockos „Get The Party Started” – amit kislemezre is kimásoltak – elővetíti, mire készüljünk fel az albumnál, s alátámasztja, hogy Pinket nyugodtan sorolhatjuk az új dívák közé. A „Get The Party Started” az egyik azon nyolc felvétel közül, melyeket Alicia legjobb barátnője, Linda Perry (4 Non Blondes) írt.

Pink már tinédzserként énekelte a 4 Non Blondes slágereit az ún. Open Mike Nights-ok alkalmával szülővárosának kis klubjaiban. „Ugyanazt a kalapot hordtam, mint Linda, és hasonló csizmákat, mint ő. Hangzásban is igyekeztem utánozni” – emlékszik vissza az énekesnő. 2001 elején aztán felfedezte a telefonkönyvben Linda elérhetőségét. „Felhívtam, s egy 15 perces üzenetet hagytam a rögzítőjén megfenyegetve, hogy terrorizálni fogom, ha nem hív vissza” – meséli Pink az első közeledési kísérletét. Linda nem váratott magára sokáig: „Hé, te teljesen meg vagy őrülve. Gyere el!” – mondta neki. Azóta a legjobb barátságban vannak. Ez az egész egy nagyon kreatív kapcsolat nagyszerű végeredményekkel. Olyan sikereket, mint a „Get The Party Started”, szinte percek alatt összehoztak. A két lady hónapokon keresztül szinte el sem szakadt egymástól, dalokat írtak, filozofáltak és tetováltatták magukat.

A „Missundaztood” elkészítéséhez Pink más slágergyárosokkal is szövetkezett: Scott Storch (The Roots, Dr. Dre), Dallas Austin (TLC, Madonna) és Damon Elliott (Bone Thugs ’N Harmony) tevékenyen segítettek a feltörekvő sztár albumának munkálataiban.

Amikor a „Don’t Let Me Get Me” című felvételében az L. A. Reid és Britney Spears közötti titkos üzletet teszi nevetségessé, akkor nem a sértődöttséget kell keresni Pinkben, hanem a büszkeséget és a magabiztosságot, amely mutatja a második nagylemezének fejlődését. Hogy a kisasszonynak nagy szerencséje van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a „Misery” című száma, melyben az Aerosmith énekesével, Steven Tylerrel énekel duettet. Hab a tortán, hogy Richie Sambora, a Bon Jovi világhírű gitárosa ragaszkodott ahhoz, hogy ehhez a dalhoz ő játszhassa fel a gitárhangokat.

A „Can’t Take Me Home” ellentételezéseképpen Pink a „Missundaztood”-on sokkal többet mutat be magából és az életéből. A „Family Portrait” és a „My Vietnam” című dalok teljesen egyértelműen életrajzi elemeket tartalmaznak. Ezek olyan pillanatok a múltjából, melyek a jövőjét is meghatározzák, meghatározták: „A szüleim állandóan veszekedtek. Ez volt az életem folyamatos sötét árnyéka. Magamat hibáztattam emiatt, szóval ezzel az érzéssel nőttem fel” – mondja Pink. Az ő esetében mindez egyfajta ellenállásban nyilvánult meg a világ felé. A lány egy skateboardos punk lett, kerülte az iskolát, ehelyett a Pizza Hutnál, a McDonald’s-nál, a Wendy’s-nél és különböző benzinkutaknál dolgozott. Sosem tartott sokáig, amíg valami okot találtak, hogy kirúghassák. „Ha már tiniként Janis Joplint, Hendrixet és Nirvanát hallgatsz, akkor nem tudsz a parancsoknak engedelmeskedni.”

Az édesapja, egy vietnámi veterán, lassan a példaképévé vált a kislánynak. Az ő segítségével tért vissza később Pink a normál élet keretei közé. Támogatást is kapott tőle egy ideig, majd aztán lassan kivonult az apa az életéből. „A legjobb, ami az elmúlt években történt velem, az az, amikor egy 45 éves asszony és a lánya autogramot kértek tőlem, s a furcsaság az volt, hogy nem a fiatalnak kellett. Nem fantasztikus ez valahol?”



Az új album – I’m Not Dead
A többszörös platinaalbummal büszkélkedő, Grammy-díjas Pink legújabb, negyedik nagylemeze 2006. április 3-án jelenik meg „I’m Not Dead” címmel, és minden megtalálható rajta, amire csak szükség van ehhez a hivatáshoz: stílusbeli megújulás, meglepően erős vokál, kitűnő dalok és egy nagyon személyes kis füzet arról, hogy az énekesnő hol járt eddig és merre tart. Pink csúcsformában van: brutálisan őszinte és érzelmesen dallamos. Az album megvillantja funk-oldalát, ugyanakkor rock and rollosabb, mint valaha, ami tagadhatatlan bizonyítéka annak, hogy az énekesnő a blues és a rock világában is otthon érzi magát.

Az “I’m Not Dead” egyben Pink eddigi legőszintébb lemeze. Akár a szakításról, gyermekkorról, kudarcra ítélt szerelemről, hamis barátokról vagy a sztárocskák világáról legyen szó, Pink szókimondóan, nyíltan vallja meg érzéseit. A lemez első kislemezdala, mely már most hangos a botrányokról, a „Stupid Girls” címet kapta, és már hallható a hazai rádiókban. Az új videoklipben, melyet az elismert rendező, Dave Meyers készített (többek között Missy Elliott, az Outkast, Mariah Carey, Kelly Clarkson, Lil' Bow Wow kliprendezője), Pink a Paris Hilton, Jessica Simpson és Lindsay Lohan-féle cicababákat figurázza ki. A klip mindent megmutat abból az utálatból, amit az énekesnő érez a felszínes popkultúra és a saját imidzsüket építő fiatal lányok iránt. Ma mindenhol kihívást jelent a nőknek, hogy jobbak legyenek az ölebet hurcolászó pornósztároknál, akiket a média annyira ünnepel manapság. A video a fitneszőrült, kalóriaszámláló, plasztikázott mellű, emberi Barbie-babákat gúnyolja ki. „A „Leave Me Alone, I’m Lonely” olyan dal volt, melyet imádtam írni, mert szeretem Butch Walkert, akivel együtt készítettem” – mondja Pink. „A dalban úgy érzem, hogy teljesen össze vagyok zavarodva, és szükségem van egy helyre, ami csak az enyém, ahová elvonulhatok. Valószínűleg minden lány átéli ezt.”

„13 éves koromban dühös és keserű voltam, de nem mutattam ki a fájdalmamat. Magányosnak éreztem magam, össze voltam zavarodva, és folyton azt kerestem, hogyan tudnék ebből kitörni. A „Conversations with my 13 Year-Old Self” megírása felért egy terápiás kezeléssel, már a témáról való gondolkodás is sokat segített. Visszamentem az időben, gondolkodtam magamról így 26 évesen, és rájöttem, valójában csak egy ölelés hiányzott. Ha találkoztam volna a 13 éves Aliciával, szembeszállt volna velem, és elküldött volna melegebb éghajlatra, de ha megragadom és megölelem őt, felenged és napokig csak sírt volna.”

„Az „I Have Seen The Rain” azért nagyon különleges, mert édesapámmal együtt vettük fel. Ez volt az első dal, amit megtanultam tőle. Vele és egy akusztikus gitárral nőttem fel, és én is – mint az apám – énekes és dalszerző akartam lenni, ám neki soha nem sikerült megvalósítania ezt az álmát. A légierőnél dolgozott, harcolt Vietnámban, és azt gondoltam, milyen fantasztikus lenne, ha megoszthatnám vele a tapasztalataimat, élményeimet, hiszen félig neki köszönhetem, hogy itt vagyok, és zenélhetek. Bementünk együtt a stúdióba, ő nagyon izgatott és szerény volt. Nagyszerű volt a kemény legényt, Jim Moore-t így látni, fantasztikus élményben volt részem.”

A következő dalról, a „Dear Mr. President”-ről így vall az énekesnő: „New Yorkban voltam, ahol épp Martin Luther King-nap volt. Nagyon fáradtnak, kimerültnek éreztem magam, néztem a híreket, és mindennap elolvastam a New York Times-t. Belefáradtam abba, hogy a „kerítés” két oldalán álló politikusokat hallgassam, ahogy vitatkoznak. Innen jött a dal ötlete. A kész nótát megmutattam a menedzseremnek, aki azt mondta, hogy készüljek fel, hogy egész hátralévő életemben figyelni fognak, de én azt gondoltam, hogy ez az egyik legfontosabb dal, amit valaha írtam. Felkértem a The Indigo Girls-t, hogy énekeljenek velem, és örökké hálás leszek nekik azért, hogy voltak olyan bátrak, és kiálltak mellettem.” Az „I’m Not Dead” című új lemez producere maga az énekesnő volt, minden dal írásában részt vett, és tehetséges közreműködőkkel vette körül magát: Billy Mann producer/dalszerző, Max Martin és Luke Gottwald, Butch Walker énekes/dalszerző, Mike Elizondo slágergyáros és a már említett The Indigo Girls nevű duó. Az elkészült album egyszerre tartalmaz rock and roll, soul és funk nótákat, és 100%-os Pink-lemez.

Pinknek van oka az ünneplésre. Nemrég volt az esküvője Costa Ricán Carey Hart motocross bajnokkal, akivel már hosszú ideje jártak együtt, valamint hamarosan megjelenik új albuma, melyre büszke lehet. „Pink már rég nem egy hajszín csupán” – szellemeskedik a 26 éves lány, aki újabban szőkében pompázik. Ez egy életforma, melyet ő képvisel, egy jó adag szuper dallal. Vagy ahogy Alicia Moore, alias Pink mondja: „We’re all pink on the inside!” – Belül mindannyian rózsaszínűek vagyunk!


Pink, a rózsaszín pop-párduc

Pink hol gördeszkán, hol pedig motorbiciklin száguldozik a videóklipjeiben, miközben meglehetősen marcona képet vág. A zenei reklámipar szakértői szerint ő a "kemény csaj" megtestesítője, akire a közönségnek már nagyon nagy szüksége volt, mert megcsömörlött a Mariah Carey és Britney Spears-féle szirupos dallamoktól.

Pink a díjátadó ünnepségekre is elviszi a kutyáját Már gyermekként is végletes és lázadó Pink, becsületes nevén Alecia Moore 1979. szeptember 8-án született James és Judy Moore gyerekeként. Philadelphiai gyermekévei alatt apja gitáron játszotta neki a Bob Dylan és Don McLean dalokat, amik végérvényesen beivódtak a kislány memóriájába: visszaemlékezései szerint gyerekként fel-alá rohangált a lakásban az apjától hallott dalokat énekelve, és amelyek fantáziaképek sorozatát vetítették elé. A philadelphiai klubélet jelentette számára az önkifejezés színterét. Már 13 évesen együtt táncolt egy akkori neves klubtáncossal, bizonyos Skratch-csel.

Tinédzserként megszállottan kereste magát, egyik műfajtól a másikig ugrált, egyik végletből a másikba esett: volt gördeszkás vagány, rave-rajongó, hip-hop- és rapőrült. Ez talán megmagyarázza lázadó természetét és hatalmas önbizalmát, amely zenéjében is tükröződik. Nagy hatással volt rá a 4 Non Blondes zenéje és énekesnője, Linda Perry, Janis Joplin, Mary J.Blige, Whitney Houston, Madonna és Eminem is.

A zene munkává válik

	Az MTV tévécsatorna díjátadó ünnepségén Pink átveszi a legjobb női videó díjat a Get The Party Started című klippjéért

14 éves volt, amikor megírta első dalát, és az ezzel járó izgalmat soha nem felejtette el, bár ekkor még egy darabig pihentetnie kellett a lelkéből kikéredzkedő dallamokat. A philadelphiai Club Fever nevű klubban minden péntek este kapott 5 percet a bemutatkozásra. Még az is előfordult, hogy ilyenkor kifütyülték, de Pink számára ez csak olaj volt a tűzre. Szerencséje is volt: egy zenei ügynök a Club Feverbe látogatott egy énekesnő keresésének szándékával, mert a Basic Instinct nevű lánycsapatnak kiegészítő tagra volt éppen szüksége. Az együttes ugyan hamar felbomlott, Pink mégis egy nagy ajándékot kapott tőle: az ismertséget. Ezután jött egy újabb csődre ítélt együttes, a Choice, amely arra volt jó, hogy szintén rövid élete alatt a LaFace Records lemezkiadó szerződtesse. A Choice együttes ideje alatt fedezték fel dalszerzői tehetségét, így a gyermekkori hobbi munkája része lett. A csapat Just To Be Loving You című számát már részben ő szerezte. A Choice hamarosan felbomlott, Pink azonban maradt a LaFace kötelékében, amely olyan zenészekkel áll szerződésben, mint Tony Braxton vagy a TLC.

Végre itt egy kemény csaj

Vad, fékezhetetlen és harsány - igazi vagány csaj

Pink szerint a Just To Be Loving You megírása jelentette karrierje kezdetét. A LaFace szerint viszont erőteljes szopránja volt az, ami miatt mindenképpen meg szerették volna tartani - Pink dalaiban a hangskála összes hangja megtalálható. 2000 tavaszán debütált a Can't Take Me Home című albumával, amely a toplisták élén landolt 2000 első felében. Kritikusi visszhangjai és anyagi sikerei önmagukért beszélnek. There U Go című első kislemeze nagy sikerrel szerepelt az amerikai toplistákon.

Pink hol gördeszkán, hol pedig motorbiciklin száguldozik a videóklipjeiben, miközben meglehetősen marcona képet vág. A zenei reklámipar szakértői szerint ő a "kemény csaj" megtestesítője, akire a közönségnek már nagyon nagy szüksége volt, mert megcsömörlött a Mariah Carey és Britney Spears-féle szirupos dallamoktól.